Településünkről

Sokarcú, változatos táj a Tápió vidéke, s ennek talán legjellegzetesebb települése, földjén ölelkezik a Gödöllői-dombvidék legdélebb nyúlványa az Alföld néhol homokbuckás és ugyanakkor már kiváló löszös földjével. Itt találkozik a Tápió-patak Y-szerű három szára, itt lesz az Alsó- és Felső-Tápióból az egyesült ág. Ez a földrajzi elhelyezkedés meghatározza, hogy ősidők óta lakott hely, a régészeti leletek pedig bizonyítékai ennek. Leghíresebb lelet a szkíta aranyszarvas, amely fejedelmi pajzsdísz lehetett. 1923-ban találták meg, miközben a máig élő Attila legenda a Priszkosz rétor leírása alapján a hun király egykori palotáját kezdték itt kutatni. Az Árpád-korban a Káta-nemzetség telepedett meg ezen a tájon, s az e korban épült kéttornyú templomot a törökök lőtték a szomszédos mocsárba. Később e templom helyén juhlakot építettek, amelyet tűzvész pusztított el a méltatlan tett miatt. A hagyomány szerint ha veszély fenyegeti a falut, éjfélkor megszólal azóta is a mocsárban a harang. Márpedig a veszély fenyegette többször is, hisz a török időkben hol elnéptelenedett, hol újratelepült. Utolsó pusztulása a Rákóczi-szabadságharc alatt volt, amikor rácok perzselték fel, s csak az 1700-as évek közepén lett újra virágzó település, a mai állapot arra az időre vezethető vissza. A ma is meglévő legrégebbi épület az 1764-ben építtetett Mária mennybevitele tiszteletére emelt barokk kápolna, amely ritkaságszámba menően magánkézben van, de közösségi célokat szolgál, s nem csak vallási jelleggel. A Blaskovich-család építette, akinek sírkertje a kápolna környéke, s itt áll az a rejtélyes feliratú szobor, amely Atillát idézi ilyenképpen: “Sem Isten, sem ember, akit itten néztek, De Istenes ember, akit ezzel képzek!” A család egyik kiemelkedő tagja volt Blaskovich Ernő, akinek tulajdonát képezte a világhírű Kincsem nevű ló, a „Csodakanca”, amely ötvennégy versenyt futott, s valamennyit megnyerte. A tápiószentmártoni Selyemréten kaszált szénát még Angliába is utána vitték csodaszerként táplálékul.

Településünk tagja a Klímabarát Települések Szövetségének, a Száz Százalékban Átlátható Önkormányzatok Szövetségének és a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének.

Tápióbicske és Tápiószentmárton település együttes klímastratégiája PDF

 

Tápiószentmárton neve

A falu első említése 1438-ból származik, mégpedig Szent Márton név alatt. Ez arra utal, hogy a település középkori templomának védőszentje Szent Márton tours-i püspök volt, és róla nevezték el a helységet is. A Tápió előtag Thape formában csak a XV. Század végén bukkan fel először a falu nevében. (Thape-Zenthmarton). A Szent Márton névalak mindazonáltal a török hódoltság időszakában tovább élt a falu névhasználatában, jóllehet különböző változatokban. A helység nevének gyakoribb formája azonban a Tápió előtaggal bővült Tápiószentmárton volt, illetve ennek különböző variánsai. (Tape Szent Márton, Tapi Szent Márton, Tapia Szent Márton) A Tápió vagy Tápjó Szent Márton névforma a XVIII. Századtól kezdve általánosan elterjedt.

Forrás: Soós István – Tápiószentmárton és Sőreg története a kezdetektől 1848-ig
Kiadja: Tápiószentmárton Nagyközség Önkormányzata

Településtörténet

A kedvező természetföldrajzi alapoknak köszönhetően Tápiószentmárton és környéke évezredek óta folyamatosan lakott hely. Szinte alig van olyan Kárpát-medencei őskori kultúra, amely telepeivel, településeivel ne vette volna birtokba ezt a vidéket. Az emberi megtelepedés első nyomai a pleisztocén korszakba nyúlnak vissza, és ennek az időszaknak a legjellegzetesebb állata, a mamut a Tápió vidékén is élt. A középső neolitikumban a Tápió menti dombos területen az ún. dunántúli vonaldíszes kultúra hódított tért, és ennek a képviselői hoztak itt létre településeket. Ezek közé tartozott Tápiószentmárton is, ahol a Hatvani-hegy közelében, a Tápió folyó partján, az ún. zselizi kultúrára jellemző cserépdarabokat fedeztek fel. Az itt élt népességnek az életmódjában jelentős változás történt a rézkorban. A földművelés gazdasági szerepe, mint a megélhetés egyik fő formája, háttérbe szorult az állattartás javára. A rézkorból elsősorban a bodrogkeresztúri és a péceli kultúrára jellemző fő munkaeszközök közül jó néhányat (rézcsákány, balta, tőr) Tápiószentmárton földje is megőrzött.

A Tápió völgyében megtelepült népcsoportok a korai és középső bronzkor kezdetén (i.e. 1800-1500) az ún. hatvani kultúra délnyugati határterületének képviselői voltak, akik földvárszerű erődítményeket építettek. Ilyen erődített földvárnak számított a tíz méterrel a Tápió folyó felett, környezetétől három oldalán árokkal elválasztott tápiószentmártoni Hatvani- (vagy Öreg-) hegy, ahol számos régészeti leletet tártak fel. Ennek a régészeti korszaknak a másik fő lelőhelye a nagyközség határában fekvő Attila-domb, ahol elsősorban a háztartásokban használt edényeket, bronztárgyakat használtak fel. A késő bronzkorban (i.e. 1200-800) a Tápió vidéken az ún. halomsíros kultúra hordozói éltek, akiket az i.e. IX-VII. század között egy nomád pásztorkodást (főleg lótenyésztést) folytató, vaskori, preszkíta népcsoport követett.

Az i.e. VI. század közepén kelet felől szkíták nyomultak be az Alföldre, így a Tápió vidékére is. A szkíták egyik fő érdeme tájunkon a vasművesség meghonosítása volt. Igen fejlett volt az ötvösművészetük, melynek legjelentősebb emlékét, a „szkíta aranyszarvast” éppen Tápiószentmártonban, a már említett Attila-dombon a Magyar Nemzeti Múzeum régészei találták meg 1923-ban. A becses leletet azóta is ott őrzik, de helyi kötődését mutatja, hogy szinte Tápiószentmárton szimbólumává vált, címerében is megjelent.

A szkíta kort követően sem a hunok, sem pedig a gepidák nem hagytak ismert régészeti nyomokat a nagyközség területén, de az avarok VI-VIII. századi jelenléte a megtalált ékszereik, övvereteik alapján kimutatható.

Az Árpád vezette magyarság a Tápió menti, akkor ligetes, füves, vízjárta vidéket már közvetlenül a honfoglalást követő években megszállta, hiszen domborzati viszonyai, vegetációja kitűnő adottságokat biztosított a nomád magyarok lótenyésztéséhez. A korai Árpád-korban a Tápió-vidék Kurszán főfejedelem leszármazottainak, a Kartal-nemzetségnek a szállásterülete volt, így nem csak földrajzi, hanem politikai és gazdasági szempontból is a középkori Magyarország magterületéhez tartozott ez a tájegység, a Szent Istváni államszervezés után a Pest-Pilis-Solt vármegyébe került. A XII. századtól a Kartalok mellett feltűnt egy másik befolyásos família, a besenyő eredetű Káta nemzetség. Kiterjedt birtokaikról a hét Káta nevű település (pl.: Nagykáta) is tanúskodik. Tápiószentmárton, amely valószínűleg szintén a Kátayak tulajdona volt, alapításának időpontját és körülményeit nem ismerjük. Források hiányában nem bizonyítható, hogy a falu már a tatárjárás előtt létezett volna. Feltehetően csak a XIV-XV. század fordulóján alakulhatott ki egy állandóan lakott középkori falu, de ez nem azt jelenti, hogy az állandó településnek nem lehetett volna egy „mozgó” előzménye, hiszen ekkor az Alföldön még léteztek félnomád – például besenyő – települések, amelynek lakói egy maghatározott területen belül követte legelő állatait. A település annak a nagyobb birtoktömbnek lehetett a része, amelyet a Kátay család egyik ágának, a Csekekátaiaknak a tulajdonát képezte.

Tápiószentmárton első okleveles említése

A falu neve meglehetősen későn, 1438-ban bukkan fel először írott forrásban (a Tápiószentmártonhoz tartozó Sőreg már 1219-ben), akkor viszont mindjárt egy megyei jelentőségű esemény kapcsán tudósít Tápiószentmártonról az illető – Hédervári Lőrinc által kiadott – oklevél. Az említett év október 1-jén ugyanis Pest és Pilis vármegye rendjei Tápiószentmárton mellett tartották közgyűlésüket. Az oklevélben szereplő „villa Szent Mártony” („Szent Márton falu”) minden kétséget kizáróan Tápiószentmártonnal azonosítható. Ezt követően jó néhány évre ismét eltűnt a forrásokban a falu neve, és 1472-ben bukkan fel ismét, immár Tápiószentmárton („Thape-Zenthmarton”) alakban. Közben legnagyobb birtokosai változtak: a Csekekátaiak a Pányiak, majd őket a Kubinyiak követték, de a XVI. században például Werbőczy Istvánnak is voltak itt érdekeltségei, amikor II. Ulászló királytól birtokként kapta a települést.

A középkori falu egyes feltételezések szerint nem a mai település helyén, hanem attól mintegy másfél kilométerrel távolabb, a Sőregi út mentén volt található, azaz a falu központja az Attila-dombon vagy környékén lehetett. A falu a Tápió-mente – a folyó vonalvezetéséhez, árteréhez idomuló – más településéhez hasonlóan szalagtelkes-utcás település volt, azaz a házakat az utca mellé, viszonylag szabályos sorban építették fel. A valószínűleg eredetileg két utcasorból álló falu központi épülete a templom volt, melyet a település védőszentjének, Szent Mártonnak a tiszteletére emeltek, egy – a néphagyomány szerint – mocsaras terület szélén, amit később a törökök pusztítottak el.

Az 1541-ben Budát meghódító oszmán csapatok Tápiószentmártont is elfoglalták, és szultáni khász-birtokként a budai szandzsák pesti náhijéjébe osztották be. A korábbi magyar birtokos családok közül csak a Kubinyiak tudták megtartani javaikat, de újabb nemesi családok is jöttek, például a Sőtérek, a Péczeliek vagy a Blaskovichok. A török összeírások szerint Tápió-vidék falvai megsínylették a megszállást, sok elhagyott portát és nem adózó személyt regisztráltak. Ezzel szemben Tápiószentmárton szinte érintetlen maradt, a lakásállomány, utcaszerkezet megmaradt, és nagy mértékű demográfiai visszaesés sem volt tapasztalható. 1546-ban 35, 1553-ban 29, 1565-ben 50 portás helyet írtak össze, és ezen paraméterek alapján ebben az időben Tápiószentmárton – Tápiószecső után – a Tápió-vidék második legnépesebb lakott helye volt, de a budai szandzsák egészét tekintve is jelentős hely maradt. Az adójegyzékek kitűnően mutatják be a falu korabeli gazdasági életét. Feltehető, hogy a gazdasági életben az állattenyésztés – azon belül a juhtenyésztés – egyre nagyobb szerepet játszott, hiszen 1546-ban 1535, 1559-ben 1025, 1562-ben 900 juhot írtak össze a faluban. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a falu déli részén és a Sőregen lévő szántóföldeken sokféle növényt termeltek. Tudunk arról is, hogy a törökök a sőregiektől búzából, borsóból, szénából, lenből, kenderből és borból is évente tizedet szedtek. Sőregen két egykerekű malom is működött, így ezek szerint a környéken élők elegendő őrölnivaló gabonát termelhettek. A tápiószentmártoni gazdák rendszeresen részt vettek a rácországi juhokkal folytatott kereskedelemben. A falu gazdasági élete tehát nem hogy nem omlott össze, hanem színesebbé vált a hódoltság idején, és a Tápió-vidék egyik legfontosabb térszervező centrumává vált.

A tizenöt éves háború idején (1591-1606) a vidék több falujával együtt elpusztult, elnéptelenedett. Közülük többen visszatértek, és a folyamatos betelepülőkkel együtt az 1620-as években újjáépítették a falut. Talán az új jövevényeknek köszönhetően az agráriumban ismét új elemek jelentek meg és váltak hangsúlyossá: ilyenek a például a méztermelés, a szarvasmarha- és lótenyésztés. Egy 1646. évi birtokösszeírás 1000 szarvasmarháról és 600 lóról tesz említést. A nagy volumenű állattartásra utal az is, hogy a faluban mészárszék is üzemelt.

A hagyományosnak tekinthető ágazatok is megmaradtak, mint a búzatermesztés és a juhtenyésztés. A török elleni felszabadító harcok során, az 1680-as évek első felében a falu ismét elpusztult, lakói elmenekültek.

A XVII. század végén elhagyott és pusztulásnak indult falunak többnyire a közeli, védelmet nyújtó mezővárosokba (főleg Cegléd és Nagykőrös) menekült lakói 1702-ben próbáltak meg visszatelepülni, de ezt a Rákóczi-szabadságharc hadműveletei megakadályozták. A község a szabadságharc után még hosszú évtizedekig szinte lakatlan maradt. Az 1730-as években még jelentéktelen puszta volt, de 1744-ben is mindössze 15 beköltözött család lakta.

Az újjátelepülés, és ezzel a népességszám gyarapodása az 1740-es évek második felében indult meg. Ez összefüggött a falu birtokosainak – például a Kubinyiak, Blaskovichok – Tápiószentmártonba történt vissza-, illetve letelepülésével. Ők Észak-Magyarországról, főleg Árva megyéből evangélikus szlovák telepeseket hívtak be, és a II. József korabeli népszámlálás (1785) alkalmával már 1147 fő lakta a helységet, ami azt jelentette, hogy a falu ismét a Tápiómente egyik legnagyobb településévé vált. A népesség viszonylag nagy térbeli koncentrációját mutatja az is, hogy megjelennek a határban a külterületi lakott helyek, azaz a tanyák is.

A XIX. század első harmadára a lélekszám megduplázódott, és az 1828. évi összeíráskor már 2118 lakost jegyeztek fel, akik 186 házban éltek. 1848-ra a népesség száma 2008-ra esett vissza, ugyanakkor a szlovák betelepülők teljesen asszimilálódtak, hiszen amíg 1785-ben a lakónépesség 60%-át alkották, addig az 1850. évi összeírásnál már mindenki magyarnak vallotta magát.

A falu több mint tízezer hold nagyságú területén ebben az időszakban több nemesi család osztozott. A legnagyobb mágnás a Blaskovich-család lett, akik a határ közel felét birtokolták. Mellettük még a Kubinyiak, a Szentkirályiak és a Földváryak bírtak számottevő domíniummal. A nagybirtokosok megerősödésével jelentős változások álltak be a gazdasági életben, ami mind a társadalmi struktúrára, mind pedig a településszerkezetre is kihatottak. A nagybirtokok méretüknél fogva könnyebben idomították termékkínálatukat a piaci viszonyokhoz, mint a községben is jellemző „nadrágszíj” parcellák. A XVIII-XIX. század fordulóján a kínálati oldalt a napóleoni háborúk határozták meg, az Európa szerte felfegyverzett milliós hadseregek lényegében korlátlan mennyiségben igényelték a gabonaféléket. A cereáliák termesztéséhez kitűnő adottságokkal rendelkező vidékeken – így Tápiószentmártonban is – gabonakonjuktúra következtében a földesurak a jobbágytelkek rovására kiterjesztették a saját kezelésükben álló birtokaikat, azaz a majorságukat, hogy azokat a jobbágyrobottal megművelve a haszon minél nagyobb részét szerezzék meg. Így a parasztság zöme elszegényedett, sokuk zsellérré vált.

A területhasznosítás módja számottevően módosult, hangsúlyai eltolódtak. A falu határában fekvő földeken megnőtt a szántók részaránya, ahol búzát, rozst, kendert termesztettek. A híres, jó minőségű szentmártoni búzát nem csak a környék mezővárosaiban és Pesten, hanem külföldön is szívesen vásárolták. A juhtartás is megmaradt, de némileg veszített súlyából, illetve újra megjelent immár istállózó formában is a lótenyésztés. Fényes Elek 1851-ben így foglalja össze tömören Tápiószentmárton gazdasági életét: „Róna határa egy a leggazdagabbak közül való a megyében, híres tiszta búzát terem, rétje kevés, de jó, erdeje és nádasa van.” Fényes nem véletlenül nem szólt a helyi iparos rétegről, hiszen azok létszáma 1760 és 1853 között egyik évben sem haladta meg a 10 főt. A nemesek, földbirtokosok közül kiemelkedett a Blaskovich-család, amely nem csak a helyi, hanem az országos kulturális életnek is mecénása volt. Blaskovich Bertalan például a gazdálkodás mellett művelt bölcsésztudor volt, anyagilag is támogatta az 1822-ben a Kisfaludy Károly által szerkesztett Auróra című folyóirat megindítását. 1828-ban aktív támogatója és résztvevője volt a Széchenyi István által megszervezett Pesti Gyepnek, amelyet a hazai lóversenyzés koordinálása céljából alapítottak. Támogatója volt az 1771 óta működő helyi katolikus iskolának is. A XVIII-XIX. század fordulóján kibontakozó magyar polgárosodás Tápiószentmártonban a nemesi és a gazdagparaszti réteghez köthető. Ez alapján az ún. „magyar városok” típusához tartozik, szemben a nyugat-dunántúli településekkel, ahol az urbánus életvitel befogadója, hordozója a kézműves és a kereskedő réteg volt.

Az urbanizációs folyamat a településképen is megmutatkozott. A majorságok kiterjesztésével a XIX. századra a tápiószentmártoni tanyák megszűntek, helyükre majorsági épületek települtek. Ugyanakkor pontosan emiatt a belterület kertes jellegűvé vált, hiszen a jobbágyok a kertjeiket kénytelenek voltak a határból a belterületre áttelepíteni. A szalagtelkes településrészek mellé a síksági térszínhez, illetve az extenzív mezőgazdaság helyigényéhez igazodó halmazszerű házcsoportok, utcák épültek. Formálódni kezdett egy településcentrum, de nem ott, ahol a középkori falu volt, hanem attól 1,5 km-rel nyugatra egy domboldalon. 1764-ben itt építtette fel Blaskovich József özvegye, Dacsó Anna családi kápolna gyanánt a mai Tápiószentmárton legrégebbi épületét, a helyiek által csak „kistemplomnak” nevezett Mária-kápolnát. A centrumban kapott elhelyezést az 1845-47 között épült klasszicista stílusú evangélikus templom is. A két szakrális hely között épültek fel a nemesi kúriák, többek között a Kubinyiak, a Szentkirályiak, a Jankovichok és a Blaskovichok rezidenciái. A nevezett épületek fizikai megjelenése és térbeli egysége határozott városi külsőt kölcsönzött a reformkori Tápiószentmárton központjának.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban a környék fényes magyar hadisikerek helyszíne volt. A közeli Tápióbicske melletti csatában, 1849. április 4-én kezdődött a dicsőséges tavaszi hadjárat. A szabadságharc bukása után az úrbéres viszonyokat már nem állították vissza, és országszerte megtörtént a jobbágyfelszabadítás. Ezt követően megtörtént a határok tagosítása, amire Tápiószentmártonban 1857-ben került sor.

A helyiek egzisztenciájában a mezőgazdaság továbbra is kiemelkedő szerepet játszott, és a tőkés viszonyok között átalakult, a piaci viszonyokhoz jobban alkalmazkodott az agrárium által igénybe vett föld nagysága és művelési formája. Az 1792-es Balla Antal-féle Pest megyét ábrázoló térképen még meglévő Tápiószentmárton környéki kiterjedt mocsárvilág és futóhomok terület a XIX. század második felére összezsugorodott, ugyanakkor a művelt terület kiterjedésével ismét megjelentek a külterületi lakott helyek.

A mezőgazdaságban megmaradt a növény-, és ezen belül is a világszínvonalúvá vált magyar malomipar számára termelő szántóföldi gabonatermesztés hegemóniája. Elsősorban búzát, zabot, árpát, kukoricát termesztettek. Az állattenyésztésben jelentős juhnyája a Blaskovich- és a Károlyi-uradalomnak volt, de rendelkeztek komoly szarvasmarha-, sertés- és lóállománnyal is. A falu gazdaközössége arabs-keveréket, Blaskovich László arabs, Szenkirályi Kálmán angol, Blaskovich Ernő versenylovakat nevelt. Utóbbi annak a híres ménesnek a megalapítója, amelyben a híres, versenyeken verhetetlen csodakanca, Kincsem is nevelkedett.

A falu határában a művelési ágak aránya 1895 és 1935 között módosult. A mocsaras területek lecsapolásának is köszönhetően a szántó aránya 66%-ra (11%-kal) nőtt, míg a legelőé 10%-kal csökkent. A futóhomok megkötését elsődlegesen szőlőtelepítéssel oldották meg, amely a XIX. század végén még egyáltalán nem volt jellemző, viszont 1935-ben már 2%-ot foglalt el. A falu határának nagy része a nagybirtokos famíliák kezében volt, de a 100 katasztrális hold felüli birtok részesedése a határból az 1930-as évek végére 86-ról 66%-ra csökkent.

Az ipar továbbra is másodlagos maradt, 1877-ben a faluban – 1895-től nagyközségben – mindössze 31 iparos volt, és létszámukkal, valamint szakmai kínálatukkal csak a helyi igényeket elégítették ki.

Az aktív keresők több mint 80%-a a mezőgazdaságban dolgozott egészen a XX. század közepéig, de a tercier szektor is mind a humán erőforrást, mind pedig intézményrendszerét tekintve gyarapodott. A gazdasági szolgáltatásokat 1877-ben egy vegyeskereskedés és négy szatócs képviselte. A társadalmi szolgáltatásokat tekintve is szépen gyarapodott a falu. 1874-ben anyaegyházzá vált a római katolikus egyház, és egy új, Szent Mártonról elnevezett templomot építettek a falu központjába. A már működő katolikus iskolát 1910-ben négy tantermesre bővítették. Ekkor az evangélikus iskola kettő tanteremmel működött.

A falu lakossága a XIX. század második felében összességében nőtt, de nem egyenletesen: 1850-ben 2407, 1870-ben 2333, 1880-ban 3069, 1890-ben 3924, míg 1900-ban 3715 fő lakta, azaz fél évszázad alatt 53%-kal gyarapodott. Az adatokból azonban két demográfiai visszaesés is kiolvasható. Az egyik a jobbágyfelszabadítás és a kiegyezés között, ami a piaci viszonyok közé került parasztság elszegényesedésével, zselléresedésével, és így elvándorlásával magyarázható. A másik a század végén, amikor országszerte jelentkezett a kivándorlás külföldre is.

A lakosságszám növekedése megmutatkozott a településképen is. Az újabb templom falu központjába kerülésével tovább erősödött centrum szerepe. A külterületek népessége is nőtt, és szorosabbá váltak kapcsolataik az anyatelepüléssel. Emiatt 1877-ben Sőreget Tápiószentmártonhoz csatolták, és 1913-ban már nyolc külterületi lakott helye volt a falunak. A belterület is kiterjedt: a régi Tápiószentmártontól, azaz az Ófalutól keletre, az Alsó-Tápió holtmedrének túloldalán az 1923-as Nagyatádi-féle földreform nyomán létrejött egy új településrész, az Újfalu.

Az első világháborúban a községből 510 fő vett részt, akik közül 98-an sohasem tértek vissza. Az 1920-as évek elején a már említett Nagyatádi-féle földreform során az ún. Újföld és Irsai út melletti határrészen kiosztott több száz hold szántóföld az igényeket nem elégítette ki. Az üzemméret legtöbb földművesnek nem tette lehetővé a gazdaságos termelést, ezért földjét eladta. Ez egyrészt a nagybirtokok túlsúlyát biztosította (1938-ban a határ 2/3-a a száz hold felett gazdálkodók kezén volt), másrészt paradox módon a mezőgazdaságban dolgozók arányát növelte, hiszen a zsellérek a nagybirtokokhoz szegődtek el. 1910 és 1930 között Tápiószentmártonban 84,5%-ról 87,6%-ra nőtt az agráriumban munkát vállalók száma úgy, hogy a Tápió-vidéken valamennyi településen csökkent. A két világháború közötti Tápiószentmárton legnagyobb beruházása az 1940-es években kiépített villanyvezeték-hálózat volt. A korszakban – elsősorban a természetes szaporodásnak köszönhetően – a lakónépesség tovább nőtt, és 1949-ben elérte addigi történetének csúcsát, a 6910 főt. A második világháborúban Tápiószentmártonból 186 fő vett részt, közülük 95 fő nem tért haza. 1945 februárjában a benyomuló szovjet csapatok 30 férfit kényszermunkára hurcoltak el. 1945-ben itt is elindult a földosztás, és a nagybirtokokat kiosztották az igénylők között. A kiutalt földeken rendkívül nagy nehézségekkel indult meg a termelés, és a tanyásodás egy újabb hulláma indult el. Nem sokáig, mert 1949-ben kezdetét vette a kollektivizálás. Ekkor az iskolákat, néhány lakóházat és a boltokat vették állami tulajdonba, a műemléki értékű – de burzsoá reliktumnak minősített – földesúri kúriákat pedig lerombolták.

A helyi társadalomnak a legnagyobb érvágást azonban az 1949-ben megindult téeszesítési hullám jelentette. 1949-ben több termelőszövetkezet alakult a faluban, amelyek néhány éven belül megszűntek, vagy 1956 után újjáalakultak. 1960-ban szinte valamennyi paraszti birtokot felszámolták, és belőlük újabb, Rákóczi, valamint Kossuth nevét viselő TSZ-ek alakultak. 1965-ben a Sőregen működő Úttörő Termelőszövetkezet egyesült a tápiószőlősi Új Barázda MGTSZ-szel, az önálló sőregi TSZ-t pedig megszüntették. 1975-ben a Kossuth és a Rákóczi TSZ Aranyszarvas MGTSZ néven egyesült. Bár ez utóbbi az 1980-as évekig többféle terményből (pl. búza, kukorica, cukorrépa, zöldborsó) megyei és országos átlagban is kiemelkedő termésátlagokat ért el, nem feledtette azt, hogy a helyi társadalom évszázadokig jellegadó rétegét, a parasztságot megfosztották attól, amiből és amiért élt: a földjétől.

Az 1950-től önálló tanácsú községi, 1970-től pedig a nagyközségi jogállással rendelkező Tápiószentmártonban az infrastrukturális beruházások a községi igényszinthez alkalmazkodtak mind volumenükben, mind összetételükben. 1958-ban készült el a falu kultúrháza, és itt kapott elhelyezést a községi könyvtár is. 1970-ben egy új iskola készült el tornateremmel, és ebben az épületben tanulnak ma is a felső tagozatos gyerekek. Csak az 1980-as években történt meg a faluba bevezető utak kétsávossá szélesítése, de a belterületi mellékútvonal-hálózat zöme egészen az 1990-es évekig nem volt portalanítva. Viszonylag későn, 1978-1982 között létesült a község vízműve, és kiépült a vízvezeték gerinchálózata is. A legfontosabb momentum és a település történetének egyik legnagyobb hatású mozzanata volt az, hogy 1969-ben a község keleti részén szénhidrogén kutatófúrás alkalmával 51 °C-os termálvizet találtak, amire egy fürdőt létesítettek.

A falu a XX. század első felében zárt agrártelepülés volt, a mezőgazdasági keresők aránya még a Tápió-vidék helységei között is a legmagasabb volt, 1960-ban 74%, 1970-ben 56%, 1980-ban 27%, 1990-ben pedig 26,6%.

Az ipar rendszerváltás utáni összeomlása Tápiószentmártont – a környékbeli városokkal ellentétben – kevésbé érintette. A Comporgan megszűnt, de a ruhaipari szövetkezet német tulajdonban még sokáig működött, illetve 1995-ben megtelepedett a virágföldek csomagolásával és forgalmazásával foglalkozó Földker Kft. A szolgáltató szektor intézményei a nagyközségben megmaradtak, bővültek, sőt újabbak is létesültek (pl. sportcsarnok, tanuszoda, Kincsem Park stb.).

Potenciális turisztikai attrakciói is sok lehetőséget rejtenek magukban, hiszen mind természeti adottságaiban, mind pedig épített attrakcióit tekintve az egész Tápió-vidék egyik leglátogatottabb idegenforgalmi központja, nemzetközi ismertséggel és vonzóhatással.

Földrajzi környezet

Tápiószentmárton nagyközség a Nagykátai kistérség részeként Pest megye keleti részén terül el. A megyeszékhelytől és egyúttal a fővárostól 60, a kistérségi központtól, Nagykátától 7 km-re található. A természetföldrajzi tájbesorolás alapján a nagyközség az Északi-középhegységhez tartozó Gödőllői-dombság és a Duna-Tisza közi síkvidék középtájának, a Gerje-Perje-sík találkozásánál helyezkedik el, az Alsó- és Felső-Tápió folyók összefolyásánál. A falu óriási határa (104,5 km² – 6. legnagyobb Pest megyében) biztosítja, hogy mindkét térszín potenciális előnyeit összpontosítsa és megerősítse. Tápiószentmárton tehát eltérő adottságú térszínek találkozásánál létrejött település, és ebből a heterogén földrajzi helyzetből származik sokféle helyzeti energiája.

A Gödöllői-dombság 130-344 méteres tengerszint feletti magassága Tápiószentmárton északi peremén 100-120 méteres értéket vesz fel, majd a település déli határán már csak 97 méter mérhető, tehát itt az egyik határvonal az Északi-középhegység és az Alföld között. A középhegységi formakincsre már csak egy-egy magányos magaslat, halom emlékeztet, amelyek egy kissé színesítik az uralkodóan már síksági felszín egyhangúságát. Tápiószentmárton csaknem teljes területe tökéletes síkság.

A harmadidőszak végén, kiemelkedéssel létrejött fiatal eróziós dombvidék, a Gödöllői-dombság déli peremére fokozatosan növekedő vastagságban felsőpannon homokos-agyagos, illetve az Ős-Dunához és az északról érkező folyókhoz kapcsolódó folyóvízi (elsősorban kavicsos) üledékek települtek a mélybe süllyedt mezozoós rögökre. A kistáj déli részét – így Tápiószentmárton határát is – egyre nagyobb vastagságban borítja a lösz, homok, agyag, és ez jelent jól látható felszíni átmenetet a Gerje-Perje-sík felé, amely csaknem asztal simaságú felszín.

A Gerje-Perje-sík földtani alapját is a középidei, nagyrészt karbonátos kőzetekből álló, mélybe zökkent rögök képezik, és itt is megtalálhatók az ezekre települt pannon kavicsrétegek. Ezeket a pleisztocénben a dombvidékről ideérkező folyók tovább formálták, így a kavicstakaróra további 30-40 m vastagságú folyóvízi homok rakódott, amiből már a pleisztocén végétől megindult a futóhomok képződése. Szintén az újpleisztocén korban jött létre az infúziós lösz. A fluviális erózió által felszabdalt térszín laposaiban a holocén elején időszakos vagy állandó állóvizek alakultak ki, amelyek mocsarak formájában egészen a történeti időkig fennmaradtak, míg a kiemelkedéseken, halmokon megőrződött a vegetáció.

A terület éghajlati sajátosságait némileg befolyásolja kettős domborzati jellege, de nem számottevő mértékben. A különbség elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a Duna-Tisza-közi síkságra érve a nedves kontinentális éghajlatot már kevésbé befolyásolja az atlanti klímakiegyenlítő hatás, és emiatt növekedik a kontinentális befolyás a klimatikus értékekben. Csökken az átlagos csapadékmennyiség és növekszik az évi középhőmérséklet és a közepes hőingás.

Az évi középhőmérséklet a dombság déli peremén 9,7 °C, Tápiószentmárton belterületén némileg magasabb, 10,2 °C, csakúgy mint az évi közepes hőingás, amely az előbbi helyen 22,7 °C, a községben viszont már 23,5 °C. Az évi napsütéses órák száma az 1950 óráról 2000 körülire nő, míg az éves csapadékmennyiség 600 mm-ről 550-570 mm-nyire mérséklődik. Az uralkodó szélirány mindkét tájon északnyugati.

A hidrográfiai jellemzőket inkább a domborzati viszonyok, semmint a csapadékeloszlás határozzák meg. A környék sűrű felszíni vízhálózatából a falu közigazgatási területét három – egyébként a Gödöllői-dombságban eredő – patak érinti. A Hajta-patak észak-déli folyásiránya közben keletről érinti Tápiószentmárton határát, de mégis itt található a biológiailag legértékesebb, mocsaras-zsombékos szakasza. A Tápió-patak Alsó- és Felső-Tápió néven két forráságból ered a Pécelhez tartozó Forráspusztán. A két ág Tápiószentmárton határában egyesül, majd Tápiószele határában felveszi a Hajtát, és Szolnok alatt ömlik a Tiszába. A Tápió vízjárása ingadozó (nagyvize 30 m³/s, középvize 1,3 m³/s, kisvize 0,02 m³/s), ezért többször okozott árvizeket egészen 1926-ig, a teljes szabályozásáig. A Tápió Magyarország egyik legtisztább vizű folyója, és a két ág összefolyásának egyik védett zugát foglalja el Tápiószentmárton település.

Tápiószentmárton felszín alatti vizei közül a rétegvizek képviselik a legnagyobb értéket, ugyanis a falu völgytalpi elhelyezkedése miatt a mélybeli szerkezeti vonalak mentén az Északi-középhegység beszivárgó vizei a hegység előterében, föld alatti víztározókban halmozódik fel. Tápiószentmárton keleti határában 1969-ben szénhidrogén kutatófúrás alkalmával a 868 méter mély kútból pliocén korú, 54 °C-os alkáli-hidrogénkarbonátos víz tört a felszínre. Erre a termálvízre fürdőtelepet létesítettek, amit a víz gyógyhatásának igazolása után gyógyfürdővé minősítettek át.

A terület talajviszonyait elsősorban az alapkőzetek variabilitása határozza meg. A dombokon csernozjom barna erdőtalaj vagy Ramann-féle barnaföld alakult ki. A síksági térszíneken a löszön a kiváló termőképességű mészlepedékes csernozjom borítja a határt, a Kókától Abonyig terjedő futóhomok területeken gyengébb minőségű humuszos homoktalajok, a Tápiót pedig sós réti csernozjomok és réti szolonyecek fogják körül.

A természetes növénytakaró már csaknem mindenütt eltűnt. A dombokon lévő erdőségeket a települések váltották fel. A síksági területeken a mészlepedékes csernozjom talajon a tölgy-kőris-szil ligeterdők voltak az eredeti zonális társulások, amelyek helyét a szántók foglalták el. A szabadon mozgó futóhomokot akác- és szőlőtelepítéssel kötötték meg, míg a humuszos homoktalajokat évszázadok óta homoki legelő gyanánt hasznosítják. A legépebben megmaradt ökoszisztémák a felszíni vizek, a Tápió és a Hajta mentén maradtak meg, mivel ezek mezőgazdasági szempontból a legértéktelenebb részei a határnak. Ökológiai szempontból kiemelkedik közülük a Hajta tápiószentmártoni szakasza, amely 66 kiemelten védett növény- és 177 állatfajnak nyújt menedéket. A szikes élőhely flórájának és faunájának diverzitását a vizes és mocsaras felületek biztosítják. A növények közül előfordul itt az Alföldön egyébként már ritka bárányparéj, tavaszi gyöngyike, fehér zászpa és homoki nőszirom. A megmaradt erdőségekben sok az őz, a vaddisznó és a fácán, de a déli határrészen előfordul a túzok is.

Az ismertetett természetföldrajzi alapok az adott társadalmi fejlettség és gazdasági viszonyok között helyi és helyzeti energiaként hasznosultak. Közvetlenül a térszín adottságaiból hasznosítható és hasznosított javak, azaz a helyi energiák a következők voltak Tápiószentmárton történetében: az eltérő térszínek találkozása esetén a különböző tájelemek egy kisebb területen történő koncentrációja valósul meg, ami emeli az adott érintkezési zóna értékét. Az árvízmentes dombok, halmok adtak helyet a településeknek (pl. Attila-domb), míg a mocsarak, nádasok oltalmat a háborús időkben idemenekült lakosságnak. A köztük lévő terület a mezőgazdasági termelés térszíne. A csernozjom talajokon a szántóföldi gabonatermesztés, a homokos talajokon legeltetés és a szőlőtermesztés tekint vissza évszázados tradíciókra. A Tápió és a Hajta patakok biztosítottak megfelelő vízbázist az emberek és a jószág számára.

A dombság-síkság találkozása gerjeszthet helyzeti energiákat is, amennyiben a tájak érintkező szegélyét, mint természetes közlekedési útvonalat hasznosítják, ami már helyzeti energia, hiszen csak egy nagyobb települési rendszerben értelmezhető. Ebben a kontextusban Tápiószentmárton fekvése kitűnő, hiszen mind a természetes vízfolyásokon, mind pedig a mocsaras szakaszokon megbízható átkelőt szolgáltatott védett halmaival.

 Napjainkban már helyzeti energiaként, közelebbről turisztikai attrakcióként hasznosul egy sor – fentebb már elemzett – természeti adottsága is, hiszen a Tápió és Hajta patakok tápiószentmártoni szakaszán, az 1998-ban alapított Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzetben tanulmányozható a vidék kivételes értékű növény- és állatvilága. A kisebb biodiverzitást mutató területeket a vadászturizmus hasznosítja.  A hidrogeográfiai viszonyok közül jelentőségük alapján a felszíni vizek mellé a felszín alatti rétegvizek is felzárkóztak, és mindkettejüknek egyre nagyobb a turisztikai vonzereje. A Tápió és a kisebb tavak (pl. Tőzeges-tó) már nem annyira az emberek és állatok vízigényét elégíti ki, hanem a horgászturizmust szolgálja, a termálvízbázis pedig teljesen új elemként a gyógyturizmus természeti alapját képezi.