Aranyszarvas

A huszadik század elején sokakat foglalkoztatott a magyarság eredetének kérdése, a magyar őstörténet esetleges kapcsolódása a hun néphez és ezáltal Attila királyhoz. Blaskovich János 1923-ban jelentette meg Attila városa című füzetét, melyben a király székhelyét a Tápió patak környékére helyezi. Ma már tudjuk, hogy a sokat keresett város biztos, hogy nem ezen a helyen terült el, de a régészeti leletekben valóban gazdag vidékre felhívta a Magyar Nemzeti Múzeum régészeinek a figyelmét, ezért a környéken ásatások kezdődtek.

1923 meglepően meleg novemberének 8. napján, Blaskovich György és testvére János javaslatára Bella Lajosnak a Magyar Nemzeti Múzeum régészének vezetésével, az akkor már kisebb-nagyobb megszakításokkal tavasz óta tartó ásatások legfontosabb lelete, egy szkíta aranyszarvas került elő, Blaskovich Aladár birtokán a mai Attila dombon a Kincsem Lovaspark területén. A terület tulajdonosa, aki maga fedezte az ásatások költségeit, az ilyen nagy értékű leletek esetében kissé meglepő módon, ingyen lemondott az ötvösremekről a Magyar Nemzeti Múzeum javára (később a zöldhalompusztai kincset az aranyszarvassal, közadakozásból tudta megvásárolni a múzeum).

A dombon, mely valójában egy kurgán, körülbelül 1,2 méteres mélységben egy tűzpad szélén találtak rá a tápiószentmártoni aranyszarvasra, vagy ahogy ritkábban nevezik csodaszarvasra.

Maga az aranyszarvas, amely egyébként valójában elektronból készült, tehát arany és ezüst szinte egyenlő arányú egyvelege, némi elhanyagolható mennyiségű vassal és rézzel kiegészítve, összehajtott állapotban került elő. A Nemzeti Múzeum munkatársai egyenesítették ki, a nyakánál meg is kellett a hátoldalon erősíteni a leletet, mert annyira elgyengült a hajlítás vonalában az anyag.

Méretével is kiérdemelte a régészek figyelmét, mivel hossza kihajtogatva 22,7 cm magassága 9 centiméter súlya 99 gramm. Ma a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit gyarapítja és a vaskort bemutató tárlat dísze.

Régészeti jelentősége azonnal egyértelmű volt, hasonló nagyságú, kidolgozottságú és funkciójú, szintén a szkíta művészethez köthető tárgy, korábban Európa területéről csak a lengyelországi Witaszkowóban vagy más néven Vettersfeldeben került elő (a zöldhalompusztai aranyszarvast csak később, 1928-ban találták meg, egy véletlennek köszönhetően, sírásás közben). A nagy mennyiségű witaszkowói leletegyüttes (melynek egy része sajnos az értékesítési folyamat sajátosságai miatt megsemmisült) legfontosabb, mai napig is felelhető darabja a domborított aranyhal formájú veret, melyet 1882-bent talált meg egy gazda, földművelés közben.

Az aranyszarvas trébeléses technikával készült. Az agancs ágait, illetve a combot díszítő zsinórmintát hegyes poncoló segítségével a hátoldalról készítették el. Ez a díszítési mód köszön vissza a korábban említett aranyhal formájú pajzsdíszen is. Maga a módszer és az így alkalmazott zsinórminta visszavezethető a vaskori iráni ötvösműhelyekig. A szem és a fül fémszálakkal rögzített külön rekeszekből készült.

Feltételezhetően a rekeszeket üvegpasztával töltötték ki, ezek azonban már a szarvas fellelésekor is hiányoztak. A veret hátoldalán három, rögzítésre szolgáló karika található, mely alapján valószínűsíthető, hogy tegezdíszként szolgálta gazdáját.

Bella Lajos a tápiószentmártoni ásatás vezetője, 1925-ben megjelent cikke szerint, még azt feltételezte, hogy rabolt kincsről lehet szó. A szarvast a tolvajok valószínűleg azért hajtották össze, hogy könnyeben elrejthessék a zsákmányt. Úgy vélte, hogy a portyázókon rajtaütöttek, ketten zsákmányukat (az aranyszarvast és egy törött aranytűt) a hamuba rejtették, még harmadik társuk a kincs rájutó részével, a tű ma hiányzó darabjával, eliramodott. A tűzhely körül talált cserépdarabok alapján, melyek egyértelműen a többi lelettel egyidőben kerültek a földbe, a szarvas megalkotását a Krisztus előtti VI. század közepére teszi.

Talán kissé megmosolyogtató és romantikus a történet, amit Bella Lajos megfogalmazott, de ne felejtsük el, hogy mennyivel kevesebb adat állt a rendelkezésére, mint bármelyik laikusnak korunkban és a szegényes információk birtokában ez is egy teljesen elfogadható magyarázat volt.

Ma már magabiztosan kijelenthetjük, hogy valójában egy szkíta vezető hamvasztásos temetkezésének helyét és emlékeit találták meg 1923-ban. Elméletként felmerült, hogy esetleg a 1938 és 1953-között szintén a Blaskovich testvérek segítségével Tápiószelén feltárt szkíta temetőben nyugvó népcsoport, melynek lakóhelyét a tápiószentmártoni lelet megtalálása után tudatosan keresték, egyik vezetőjének nyughelyét találták meg Tápiószentmártonban. Érdekes és logikus elmélet, sajnos azonban egyenlőre még nem bizonyítható minden kétséget kizáróan ez a gondolatmenet.

Arról nem maradt fenn semmilyen adat, hogy ez a népcsoport hogyan nevezete magát, Hérodotosz szerint szigünnáknak hívták a Tisza vidékén lakó szkítákat. Annyit tudunk, hogy már letelepedett életmódot folytattak. A legtöbb velük kapcsolatos régészeti lelet, temetkezési hely feltárásakor került elő. A fent említett Tápiószelei temető a legnagyobb feltárt szkíta temető Magyarországon. 455 sírt találtak itt és a temetőt az i.e. VI. századtól körülbelül az i.e. II. századig használták, tehát az aranyszarvas készítésének idejében, melyet egyéb leletek és a sztyeppei párhuzamok alapján általában ez i.e. V. századra tesznek, már használatban volt.

A szarvast a veret nyugvó, vagy menekülő, szinte a levegőben úszó testtartásban ábrázolja. Agancsait hátrahajtja és lábait törzse alá  húzza. Agancsai között egy másik állat található, egy madár erősen stilizált ábrázolását láthatjuk.

Ez egyáltalán nem példa nélküli a szkíta állatábrázolások között, a már említett witaszkowói hal- és többek között a Kul’obai szarvasvereten is ábrázoltak más állatokat is.

Az állatalakok testtartása mögött megbújó mitológiai háttérről sajnos nincsenek egyértelmű forrásaink, egyenlőre ez a tudás elveszettnek tűnik.

Nagyon sokat vitatott kérdés, a két Magyarországon fellelt nagyobb méretű aranyszarvas készítési helyének meghatározása. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy fellelési helyeiktől nagyon távol, feltehetően a Fekete-tenger északi partjához közeli városok, talán Olbia valamelyik műhelyében készültek, azonban Kemenczei Tibor vetette fel először, hogy a két aranyszarvast már itthon, a Tisza vidékén trébelhették, és mestereik a fémművességet nagyon magas szinten űző, kiváló szakemberek voltak, akik tökéletesen ismerték a szkíta állatstílust. Mindkét aranyszarvasnak találhatóak stilisztikai értelemben előképei, főleg sztyeppei szkíta elit temetkezési helyek feltárása során meglelt tárgyak között.

A tápiószentmártoni aranyszarvas ilyen értelemben a legközelebbi rokonságot a Kostromskaya-Stanitsa kurgánjában fellelt szarvassal mutatja, de további nagyon hasonló alak került elő például Kul’Obai halomsírból is, melyek ma a szentpétervári Ermitázsban tekinthetőek meg.

Az aranyszarvas településünk jelképévé vált, címerünk legfontosabb része védőszentünkkel Szent Mártonnal együtt. Még ma is termelőszövetkezet, részvénytársaság, sportegyesület és nyugdíjas egyesület is viseli nevét.

Az aranyszarvasról készült köztéri szobor, melyet megtalálásának 100. évfordulóján avattak fel, a Templom tér fontos részévé vált.